Tavasz.

Volt: Születés. Virágzás. Zöld lomb lengedez,

pázsit susog. Zengő dalok, vidám madárnép ‒

költenek. Költészet, szárnyas szavak: bolondság.

A magvakat elvetik. Eső szemerkél.

Méh döngicsél, hallod? Az élet szép.

Van: Algor mortis. Fagyba szenderült rügyek,

hajnali halál. Fehér ág, távol bús varjak:

kár, kár. De még mennyire. Nem fut tollamba láng.

A magvető lába már üszkösödik a

verduni átokban. Komor mennybolt…

Nyár.

Volt: Forró ifjúság. Szerelmi szonett egy

meggyfa lábánál. Hűvös apoteózisunk

az esteli ég alatt. Szaladunk szabadon

a mezőn, egymás kitárt karjaiba hullunk.

Fesztivál mámorában virágkoszorú.

Nagy Héliosz áldomása éltet.

Van: Ozmium gondok. A szerelmem megcsalt.

Valahol jégbe zárt szorongás szabadul fel…

Porzik a kút alja. A rét: töredezett haj.

Elszenesedett koalabocsért sírnak

a füstben ausztrál kisleányok.

Ősz.

Volt: Csendes, vidám öregség. Bronz alkonyat.

Ezerszín palást: impresszionista zsongás.

Szüret a vadlúd-szimfóniában ‒ az otthon.

A művészt Múzsa vonja egzaltált csókba

a száműzött parkjában, egy padon.

Van: A Malom romokban. Mihály trikóban.

Amott egy lerobbant harckocsi: homok rágja.

Idő előtt elhajítják koronáikat.

Örvendj, mert nem égetsz! A pénzed majd megment.

A gazda üres kézzel tért haza.

Tél.

Volt: Néma elmúlás. Hó altat, konzervál.

Fenyvesek suttognak, olvadt viasz illat vár.

Eljövel a szeretet. Merengés, békesség.

Megváltót játszva siklunk az Öreg jegén.

Veni, veni, új fényesség: remény.

Van: Szeszélyes vagy, babám, akár egy vulkán.

Szürkeségben exsiccatio postmortalis.

Tanácstalan gyászolók: ködmön, vagy szál ingujj?

Veszekedés a fa alatt. „Ave Mammon!”

A talaj is olvad talpunk alatt.

Lesz: A való egy őrült kaméleon.

Tenger és égbolt összezúz, mint hangyát.

*

Másodpublikáció a Litera-Túra nyomán, a szerző és a szerkesztők engedélyével.

Borítókép forrása: https://es.pinterest.com/ismicheel/