Ne hidd, hogy segíthetsz.
Nem kell tőled semmi.
Én ide önszántamból
Jöttem eltévedni.

Csendesen, szépen,
A ködben megfulladni,
A szürke mindenségbe
Belefekedkezni.

Elmúlni halkan,
Hol nem látja senki,
Nesztelenül a világgal
Végre kibékülni.

És bármennyire hiszed,
Hogy fényes gyöngyszem vagyok,
Néhány szelíd szó csak,
Mit magam után hagyok.

Ne gyászolj soká,
Nem vesztettél sokat,
Észre sem veszik majd
Csendes holtomat.

Mert holt vagyok belül,
Üres már a szívem.
Kamrájának szépségéből
Pazarolva éltem.

A világ világ marad,
Nem változik semmi.
Lesz majd más, kit lehet
Utánam szeretni.

S nem is lesz majd nehéz
A halál után élnem,
Ha búval és bánattal
Itt is megbékéltem.

Tudja Isten milyen az,
Boldognak is lenni,
A mindennapok szürkéjéből
Színeket keverni.

Hisz Ő a művészember,
Ő festi a vásznat.
S rámfestette színét
A boldogtalanságnak.

S ha majd egyszer
Találkozok Vele,
Megkérem, vigyázzon lent
Sok-sok szerettemre.