I.
Nem kertelek. Kiszáradtam.
Igazságra szomjazom.
Kínomra az elixírt
Miért védik oly nagyon?

Látjátok. Nincs semmim.
Egy koszos nincstelen.
Mégis, míg kezem fogták,
Megvolt mindenem.

És van nap, hogy mégis
Felnézek az égre,
S messze korból feldereng
Boldogságom fénye,

És színjáték ez is,
Mert hiába jött elő.
Mit egykor Nap sütött,
Most elmossa az eső.

Most csend van és köd,
És sötét félhomály,
Így üvölt a fejemben
E néma szürke táj.

S hiszek minden szónak,
Mit váltanak velem,
Minden másik emberben
Magamat keresem.

S ez így lesz talán addig,
Míg tart az életem,
Használom magam,
Pedig nem is ismerem.

Világomról szemem mögött
Igazságra szomjazom.
De koldusként, ha más nincs
Hazugsággal jóllakom.

II.
És sokan mondják azt,
Hogy rossz dolog az őrület,
Pedig legőszintébb ecset,
Mi világunkat festi meg.

Érzem és tudom,
Áthat már közöny,
Kiapadt belőlem
Mindenféle öröm.

Dérvirágok lepik el
Két üveges szemem.
Zajlik kint a világ.
Már, nem is figyelem.

Mert mások engem látnak.
Még beszélgetnek velem.
Úgy hiszik, ismernek,
És nem is létezem.

Elmondanak engem
Mindenféle szépnek,
Kedvességről, jóságról,
Erényről regélnek.

Pedig én is csak úgy,
Saját magam nézem,
Együtt ülök velük
Ott a nézőtéren,

Bár néha érzem, tele van
E kicsiny színházterem,
Ki kedves szóval jegyet vált,
Rögtön beengedem.

Pedig ittlétemben nincsen
Semmi kozmikus,
Bánatom és vergődésem
Tragikomikus.

És létem nem más, mint
Élet-halál-tusa:
Kéretlenül reám szakadt
Egzisztencia.

Perceimmel elveszítem
Saját magam is:
Napjaimat áthatja
E furcsa pszichózis.

Ha az élet végén,
Tán nincs is katarzis,
Szót váltani másokkal
Lélekszintézis.