I. Tőzsér János metafilozófiája

A kortárs filozófiában egyre népszerűbb a szemlélet, miszerint nem lehetségesek olyan érveket megfogalmazni, melyek konklúzióját kizárólag irracionálisan lehetne tagadni. Lehetetlen, hogy a filozófia művelésének a célja bármilyen szubsztantív tudás megszerzése legyen.

Ennek a metafilozófiai hozzáállásnak egy optimistának egyáltalán nem nevezhető megközelítése alakult ki a magyar filozófiában. Bernáth László (2023. 123) szerint „Magyarországon jelenleg a [meta]filozófiai szkepticizmus egyfajta reneszánszát éli”. Számos különálló szkeptikus diskurzus is kibontakozóban van a magyar filozófiai életben. Ezek közül legintenzívebbnek talán a Tőzsér János (2013a) által kirobbantott metaszkeptikus vita.[1]

Tőzsér korábban amellett érvelt, hogy (1) egyetlen szubsztantív filozófiai problémát sem sikerült a filozófia 2500 éves története során megoldani és (2) következésképpen: megismerőképességünk (episztemikus felszereltségünk) nem alkalmas ilyen problémák megoldására. Mindezekből azt a konklúziót vonja le, hogy a filozófusoknak „episztemikus kötelessége” felfüggeszteni filozófiai álláspontjukat.

Tőzsér (2013a, 2013b, 2014a, 2014b, 2018) eredeti álláspontját a kritikák hatására számos helyen megváltoztatta és új, angol nyelvű könyvében a The Failure of Philosophical Knowledge-ban ismét megfogalmazta, hogyan vélekedik a filozófia episztemikus sikerességéről és filozófiai vélekedéseink etikájáról.

A könyv három nagy részből áll. Az elsőben Tőzsér bevezeti az episztemikus vállalkozás korábbi írásaihoz képest kidogozottabb fogalmát és hosszabban ír a kényszerítő érvek természetéről és fajtáiról. Úgy látja, hogy a filozófiában nem sikerült olyan kényszerítő érveket megfogalmazni, melyek alapján a filozófia nagy kérdéseit megoldottnak tekinthetnénk. A filozófia sikertelen episztemikus vállalkozás.

A második rész ezen episztemikus sikertelenséggel kapcsolatos kihívás lehetséges megoldásait tárgyalja. Azaz, milyen episztemikus státusszal rendelkeznek filozófiai vélekedéseink, figyelembe véve, hogy a filozófia sikertelen episztemikus vállalkozás? Az (1) a kései Wittgenstein munkásságával fémjelzett elképzelés, miszerint a filozófiai problémák kizárólag nyelvi félreértésekből származnak (lásd: FV 90, 122). A (2) szerint a filozófiában uralkodó pervazív és permanens disszenzus ellenére lehetséges kényszerítően igazolni szubsztantív filozófiai vélekedéseket. Tőzsér ezt nevezi „I’m the only one” nézetnek. A (3) az ekvilibrizmus, miszerint kényszerítő érvek hiányában sem kell feladni szubsztantív filozófiai hipotézisekkel történő foglalatoskodást. Lehetséges szubsztantív filozófiai tézisekkel dolgozni, ha (i) az általunk kidolgozott elmélet összhangban van saját pre-filozófiai meggyőződéseinkkel és (ii) elméletünket meg tudjuk védeni a felmerülő ellenvetésektől. A könyv megkülönböztet kétféle ekvilibrista koncepciót. Az első az ún. „Human-faced” ekvilibrizmus, mely szerint egy filozófiai vélekedés lehet igaholt, ha az immunis a felmerülő ellenvetésekkel kapcsolatban és összhangban van pre-filozófiai meggyőződéseinkkel. Az ekvilibrizmus másik változata a „No belief, no cry” ekvilibrizmus, mely szerint nem kell hinnünk egyetlen filozófiai tézis igazságában sem. A filozófiai elméletalkotásra fikcionalista módon kell tekintenünk, azaz úgy kell hozzáállnunk, mintha rendelkeznénk szubsztantív filozófiai vélekedésekkel. Végül, a (4) a metaszkepticizmus (Tőzsér korábbi álláspontja a kérdésben), miszerint a filozófusoknak episztemikus kötelessége felfüggeszteni szubsztantív filozófiai vélekedéseiket.

Minden álláspontot tárgyaló fejezetben megfogalmazódnak érvek amellett, miért nem tudja Tőzsér elfogadni bármelyik megoldást a filozófia episztemikus sikertelenségének e kihívására.

A harmadik részben Tőzsér arra a következtetésre jut, hogy az előző részben tárgyalt összes lehetőség erősen implauzibilis. Következésképpen: elkerülhetetlenü aporiába ütközünk. Ezt az állapotot intellektuális kilátástalanságnak (intellectual breakdown) nevezi. Nem lehet meghatározni filozófiai hiteink episztemikus státuszát. Ez a felfogás a meta-metaszkepticizmusnak (meta-meta-skepticism) (lásd: Tőzsér 2023. 206).

II. Az igazságkereső hagyomány kudarcából származó kihívás

1. A filozófia sikertelen episztemikus vállalkozás

Tőzsér János (2021a, 2021b, 2023) a metaszkeptikus vita hatására (Herpai 2021) finomította az episztemikus vállalkozás fogalmát. Elképzelése szerint a filozófia történetében mindig is jelen volt a filozófia episztemikus vagy igazságkereső hagyománya. E hagyomány képviselői szerint „a filozófia fő és saját jogán egyedüli episztemikus értéke a tudás” (Tőzsér 2021b. 423).[2]

Az episztemikus hagyomány képviselői arra törekednek, hogy mely propozíciók igazak szimpliciter. Másszóval e hagyomány képviselőinek célja „az igaz propozícióhalmaz kiválasztása a különböző konzisztens propozícióhalamazok közül” (Tőzsér 2021b. 423).[3] [4]

Az igazságkereső vállalkozás másik alapvető célja e szubsztantív filozófiai téziseket kényszerítő érvekkel történő igazolása.[5] Ezen érveket Tőzsér a következőképpen határozza meg:

K (deduktív formájú, vagy deduktív formára hozható) érv akkor és csak akkor kényszerítő, ha (1) az a személy, aki elégségesen érti K premisszáit és a premisszák mellett felhozott episztemikus indokokat, csak irracionálisan tagadhatja a premisszák igazságát, és (2) az a személy, aki felismeri, hogy K premisszáiból logikailag érvényes módon következik K konklúziója, csak irracionálisan tagadhatja K konklúzióját (Tőzsér 2021a. 26, Tőzsér 2021b. 423, Tőzsér 2023. 17).[6]

Egy filozófiai megközelítés akkor tartozik az episztemikus hagyományhoz, ha a fenti feltételeknek maradéktalanul megfelel.

Egy kényszerítő filozófiai érvnek két feltételnek kell megfelelnie (lásd: Tőzsér 2021a. 37-39, 2023. 28-31). Először, az érv konklúziója a priori (szenzoros tapasztalattól [sensory experience] független) igazolást igényel – viszont az érv premisszáinak nem kell szükségképp a priorinak lenniük. Ezáltal a konklúzió igazságának belátása nem igényel semmilyen további tapasztalatot, már önmagában igazolt.

Másodszor, az érv konklúzióját internalista módon kell igazolni. Ennek az az oka, hogy egy kényszerítően igazolt p propozíció igazságához kizárólag filozófiai érvelés során juthatunk el, amik egyes szám, első személyből hozzáférhető tényezőknek kell lenniük – ezek az érv premisszái és a következtetési logika.

Amennyire én látom, a metaszkeptikus vita során mindvégig konszenzus uralkodott azzal kapcsolatban, hogy szubsztantív filozófiai problémákra nem születtek konklúzív válaszok.[7] Egyetlen filozófusnak sem sikerült az episztemikus hagyomány által kitűzött célokat teljesíteni. E sikertelenség bizonyítéka a filozófiát átható pervazív és permanens disszenzus.

Meglehet, rendelkezünk bizonyos mértékű (nem szubsztantív) filozófiai tudással (lásd: Tőzsér 2021a. 66-72, Tőzsér 2021b. 424-425, Tőzsér 2023. 57-63) és a filozófia történetében is bizonyos mértékben megfigyelhető egyfajta fejlődés, de ebből nem következtethetünk arra, hogy a filozófia sikeres episztemikus vállalkozás lenne. Nem következik annak a propozíciónak az igazságából, hogy „a filozófusok nem tudtak kényszerítően megoldani egyetlen filozófiai problémát sem”, hogy ne lenne semmilyen fejlődés a filozófiában. Ugyanis, ez az állítás nem zárja ki a nem szubsztantív filozófiai tudás meglétét.

Szubsztantív filozófiai kérdésekben a filozófia minden területén állandó nézetkülönbség uralkodik. Ha a filozófiát kontrasztba állítjuk például a természettudományokkal, még olyan volumenű kérdésekben sincs egyetértés, mint például „a Hold alatti és a Hold feletti világban más és más természeti törvények uralkodnak” (Tőzsér 2018. 128).

2. Az episztemikus sikertelenség magyarázata

A filozófia igazságkereső hagyományának kudarca elsődlegesen azzal magyarázható, hogy nem születtek konklúzív érvek szubsztantív filozófiai kérdésekben.[8] Tőzsér (2023. 43-46) gondolatmenetét rekonstruálva így érvel emellett:

    (1)      Nincs konszenzus episztemikusan egyenrangú filozófusok között szubsztantív filozófiai problémák megoldását illetően.

    (2)      Ha nincs konszenzus episztemikusan egyenrangú filozófusok között szubsztantív filozófiai problémák megoldását illetően, akkor egyetlen filozófiai problémát sem oldottunk meg.

     \       Egyetlen filozófiai problémát sem oldottunk meg.

A (2) premisszával kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy logikai szükségszerűséggel nem lehet igaz. (1) nem zárja ki, hogy bizonyos filozófusok externalista értelemben tudtak vagy tudnak szubsztantív filozófiai tézisket. Viszont a kényszerítő érvek kizárólag az igazolás internalista elméletével összeegyeztethetőek (lásd: Tőzsér 2023. 28-31).[9]

Az érv (2) premisszájával kapcsolatban Tőzsér (2023. 44-46) azt állítja, hogy ugyan (1)-ből logikailag nem következik a konklúzió, de jó okunk van (1)-ből a konklúzió igazságára következtetni.

Ezt a nézeteltérések egy sajátos analízisén keresztül ismerteti. Egy p állítással kapcsolatban X és Y nem ért egyet egymással p igazságával kapcsolatban. A disszenzus vagy azzal magyarázható, hogy (1) vagy X, vagy Y nem tudja, hogy p, vagy (2) se X, se Y nem tudja, hogy p (lásd: Tőzsér 2023. 45-46).

Ugyanez a séma érvényes a filozófiai problémákkal kapcsolatos pervazív és permanens disszenzusra is. Egy T filozófia tézis igazságával kapcsolatban X’ és Y’ filozófusok nem értenek egyet. Vagy (1) bizonyos filozófiai problémák már megoldottnak tekinthetőek és bizonyos filozófusok már előálltak kényszerítő érvekkel, de ezt nem minden filozófus ismeri fel. Vagy (2) a disszenzus azzal magyarázható, hogy sem X’ sem Y’ filozófusok nem tudják T megoldását – T egy megoldatlan filozófiai probléma.

Az előbbi lehetőség -érvel Tőzsér- azért implauzibilis, mert ebben az esetben azt kellene gondolnunk, hogy a filozófusok többsége képtelen felismerni a valóban kényszerítő érveket. Ez pedig a filozófusközösség túlzott episztemikus leértékeléséhez vezet. Következésképpen: arra, hogy a filozófia sikertelen episztemikus vállalkozás a legjobb magyarázat az, hogy a filozófiai problémák megoldatlanok.

3. A filozófia igazságkereső és igazoló eszközei

Tőzsér ezzel az abduktív megfontolással érvel amellett, miért megoldatlanok a filozófiai problémák:

A filozófia episztemikus sikertelenségének legjobb magyarázata: a filozófia igazságkereső és igazoló eszközei alkalmatlanok szubsztantív filozófiai igazságok kiderítésére és szubsztantív filozófiai tézisek kényszerítő igazolására – a filozófusok szubsztantív igazságok kiderítésére és szubsztantív filozófiai téziseik kényszerítő igazolására alkalmatlan eszközökkel keresik az igazságokat és igazolják a szubsztantív filozófiai téziseiket. (Tőzsér 2021a. 170, 2021b. 441-442, 2023. 166-167.)

Milyen alternatívái lehetnek ennek a magyarázatnak? Az egyetlen elképzelhető lehetőség, hogy „a filozófia igazságkereső és igazoló eszközei jók, csak épp a filozófusok hibásan alkalmazzák ezeket – a filozófia eszközeinek alkalmazásába minduntalan hiba csúszik; például bezavarnak bizonyos tudattalan tényezők, és a filozófusok nem érik tetten e tudattalan mechanizmusok felbukkanását” (Tőzsér 2021b. 443). A filozófusok elkövetlek „egy végzetes (de elkerülhető) hibát nézeteik igazolásakor” (Tőzsér 2023. 196).

Ez a lehetőség ugyan nem zárható ki teljes bizonyossággal, de erősen implauzibilis. Az eseti kudarcok plauzibilisen magyarázhatók eseti hibákkal, viszont a filozófiai nézetkülönbségek pervazív és permanens természete (mely pontosan az eseti, alkalmi ellentéte), már aligha magyarázható hasonlóan. Minél nagyobb a nézetkülönbség mértéke, annál kevésbe lehetséges kizárólag eseti hibákkal magyarázni egy episztemikus vállalkozás sikertelenséget. Ha bizonyos filozófusok képesek lettek volna szubsztantív filozófiai téziseket kényszerítően igazolni akkor az eseti hibák lehetősége elképzelhető lehetne, viszont egyetlen filozófus sem tudott kényszerítően igazolt szubsztantív filozófiai tézisekkel előállni. Következésképpen: sokkal inkább plauzibilis a filozófia igazságkereső és igazoló eszközeinek az alkalmatlanságával magyarázni a filozófiai problémák megoldatlanságát. Ezen eszközök sui generis alkalmatlanok szubsztantív filozófiai tézisek igazolására.

Tőzsér (2021a. 173, 2023. 170) szerint nem léteznek egyedi, kizárólag a filozófiára jellemző igazságkereső és igazoló eszközök, melyek különböznének a többi episztemikus vállalkozás igazságkereső és igazoló eszközeitől. Nem állítja, hogy ne léteznének általános episztemikus szempontjai az érvelésnek. Tőzsér kizárólag addig megy el, hogy ezek a standard igazságkereső és igazoló eszközök csődöt mondanak szubsztantív filozófiai problémákra alkalmazva.[10]