Reisz Gábor első nagyjátékfilmes produkciója a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amely az évek alatt igencsak kultuszfilmmé nőtte ki magát. Nem csoda, hisz ki ne szeretne egy elveszett, csalódott puhafiút, aki véletlen repülőjegyet vesz Portugáliába? A film bemutatja Budapest viszontagságait, előnyeit, hátrányait, az éjszakai életet, valamint azt, hogy hogyan dolgozza fel a szakítását a főhősünk: kellemetlenül, gyerekes módon, de valahogy mégis megkapóan és imádnivalóan. A független magyar filmipar egyik legjobb alkotása a VAN, és ami ennél is elképesztőbb, hogy tavaly lett tíz éves!
(Fotó: Nemzeti Filmintézet, forrás: Van valami furcsa és megmagyarázhatlan – NFI)
Reisz Gábor a magyar mozgókép szerethető, kiemelkedő alakja, még annak ellenére is, hogy „csak” három nagyfilmes produkció van a neve mellett. A Magyar Nemzeti Filmintézet (NFI) nélkül is sikerül sikeresnek lennie, tömegeket a moziba mozgatnia és díjakat nyernie. Bár a második filmje, a Rossz versek, az NFI által támogatott film, ettől függetlenül nem rejti véka alá a véleményét. Podcastekben, illetve interjúkban is bírálta az Intézetet.
A Telexnek adott 2021-es interjújában elárulta, hogy számára „ez egy ilyen lila ködös dolog” és nem teljesen érti a döntéseit. Szerinte modellváltáson megy keresztül az NFI, más perspektívából támogatnak filmeket. Az ominózus Telex-adás óta eltelt három év, és az adás elején elhangzottakból szinte kivétel nélkül minden megvalósult (gondoljunk az áttörő „IMDb-sikerekre”, az Aranybulla-sorozattól egészen a Most vagy soháig).
(Fotó: Sebestény László, forrás: Forbes.hu – Reisz Gábor: Magyarázat mindenre)
Az úgynevezett nem állami finanszírozásból készült (független) filmek hazánkban hatalmas népszerűségnek örvendenek, évről évre egyre több ember ül be a vászon elé inkább egy kimagasló, nemzetközi szinten is elismert filmre, mint egy több milliárd forintnyi közpénzből készült „műalkotásra”. Jól mutatja ezt az állításomat a tavalyi év statisztikája is, hiszen 2024-ben többen mentek be olyan filmre a mozitermekbe, ahol egy független filmet vetítettek.
A VAN is remek példa erre, hiszen annak ellenére, hogy a költségvetése közel sem haladta meg azt az összeget, amelyet az egész estés produkciók megszoktak mégis egy hivatkozási pont lett belőle az évek alatt, kihagyhatatlan alkotásnak számít a magyarországi filmvilágban.
Sikere az egyszerűségben rejlik. Nem akar több lenni, nem akar egyszerre sokat mutatni, mondani, de ezáltal valahogy mégis több, többet mutat és többet mond. Ahhoz, hogy igazán átérezzük a mondanivalóját, muszáj bukni az életben, muszáj legalább egyszer a helyi kocsmákat mind végigjárni, majd hullarészegen hazaesni. Muszáj legalább egyszer összetört szívvel felriadni, sírva felkelni, lelket felsepregetni a koszos padlóról.
(Fotó: Nemzeti Filmintézet, forrás: Van valami furcsa és megmagyarázhatlan – NFI)
Reisznek köszönhetően testközelből érezhetjük ezeket az érzelmeket. Tudja, hogy a recept működik, olyannyira, hogy a következő filmjében is hasonló az alapszituáció. Fogékonyak vagyunk a hasonló sorsú emberekre. Érdemes sorban nézni Reisz Gábor filmjeit, dinamikus fejlődésen ment keresztül, filmről filmre művésziesebben fejezi ki a kétségbeesését és a fájdalmát.
Nehéz dolog ennek a filmnek a hibáiról beszélni. Ennél a műnél egyszerűen nem teheti meg az ember, hogy elkezdi felsorolni a hiányosságait, és hasonlítgatni kezdi más, „profibb” alkotásokhoz, ahelyett, hogy naphosszat dicsérné.
Amatőr beütést ad a film, de ebben az esetben teljesen el kell tekinteni ettől, be kell tudni minden apró csetlés-botlást a szűk büdzsének. A Rossz versekben a freelance impresszió teljesen eltűnik, de a VAN-nál a rendező még gerillamódszerekkel dolgozott. Nem pénzt, nem hírnevet, szimplán csak filmet szeretett volna csinálni. Közhely, de igaz, hogy ez a hozzáállás hozza meg a sikert, nem pedig a törtető sikeréhség. Amit nagyon jól csinált: nem mutatott meg mindent magából a VAN-ban, nem követte el a kezdő filmesek nagy hibáját, nem lőtte el minden patronját egyszerre.
(Fotó: Cirkofilm, forrás: Port.hu – Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan)
Áron (Ferenczik Áron) karaktere rendkívül érdekes: furcsa, szorongó, könnyen kiismerhető, manipulálható, egyszerű kisgyerek. Mégis tudunk vele azonosulni. Legjobb példa erre, amikor a helyijáratos buszon a kelleténél jobban szorong azon, hogy felé tart az ellenőr, pedig bérlettel rendelkezik. (Az élet iróniáját is megtapasztalhatjuk, hiszen későbbi jelenetekben, mit sem sejtve arról, hogy a bérlete lejárt, leszállítják a mozgó járműről.) Hát ki ne élt volna meg már ilyen és ehhez hasonló szituációkat?
Észrevehető a változás Áron jellemében, cselekedeteiben. Kellemes jelenet az, amikor Áron elmondja a szüleinek, hogy annak ellenére is kiutazik Portugáliába, hogy véletlen vette az odaszóló jegyet. Ezután elindul egy kábellel a kezében, az egész városon végigsétál, hazaér, kihúzza a konnektorból, és innentől kezdve mintha az individuális ösztönei beindulnának. Dolgozik, egyéjszakás kalandot mellőz (elég komikusan teszi mindezt, tudván, hogy nem mindennap történik ilyen vele), megkeresi az ellenőrt, aki kedvesen figyelmeztette, hogy le fog járni a bérlete. A film egyik ikonikus jelenetsorában rájön, hogy az a srác, aki megverte őt kisdiákkorukban, sokkal nagyobb pofont kapott az élettől, mint ő az iskolában.
Miatta is vált az évek alatt a VAN egy egész generációnak a meghatározó darabjává, bánatának kifejezésévé. Minden puha (és nem puha) fiú azonosulni tud a karakterével, hiszen klisé lett, hogy a legtöbb fiatal felnőtt nem tudja, hogy mit csinál, hogy mi akar lenni. De ugyanakkor kicsit arról is szól, hogy nem is feltétlenül kell már a húszas éveinkben elhatározni, hogy mit vagy kit szeretünk, mi lesz belőlünk, alapítunk-e családot. Lehet úgy is, mint Áron. Elveszve, összeesve a város közepén, várva az édesanyánk válaszára, miközben „átszeljük az egész országot”. Főszereplőnk egy egyszerű ember, aki nem teljesen találja a maga helyét a világban a bölcsészdiplomájával. Szeretjük mi ezt.
(Fotó: Cirkofilm, forrás: Port.hu – Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan)
Ennek ellenére – és szerencsére – a filmre nehéz lenne rásütni, hogy csak egy bizonyos csoport számára készült. Nem teljesen beszélhetünk rétegfilmről. Mindenki tud vele bíbelődni a prezentálni választott témáknak köszönhetően. Általánosságban Áron lágy, összetört lelke az, ami mozgatja a szálakat, de nem szabad szó nélkül elmenni a szülei és a barátai mellett sem. Tökéletes példa, amikor ebéd után arról beszélgetnek, hogy mindenki emigrál külföldre, és már csak ők maradtak. Az egyik megél, a másik nem, pedig két diplomája van.
„Egy orvos annyit keres, mint egy utcaseprő”
Azt mondják, tulajdonképpen megértik, hogy azok miért mentek el, hiszen minden rossz irányba megy ebben az országban – a beszélgetés végére meg már a sárga villamost is utálják. Kivéve Áront, aki szórakozottan matat a tányérjában. Művészszívünk az átlagosnál jobban dobog, hiszen az ilyen és hasonló jelenetek alatt jövünk rá, milyen értékes az, ha valakit egészen más dolgok érdekelnek az életben.
A VAN esetében nem csak egy magyar művészfilmre kell gondolni. Itt azért többről van szó. Valami olyat indított el, amit csak nagyon kevés film tud, tudott. Ráébresztette a társadalmat arra, hogy nem minden a pénz, vagy épp a támogatás. Nem feltétlenül kell mindig mélyen a zsebbe nyúlni ahhoz, hogy valaki korszakalkotó filmet csináljon. Az idén elhunyt Hó Márton zenéjét jellemezte korábbi kollégája, Sallai László a Telexnek ezekkel a sorokkal:
A kreativitás jól megmutatkozik a filmben. Érdemes megfigyelni, milyen tűpontos az a jelenet, amikor Áron a kocsma után sétál haza. De hirtelen a volt barátnője a főhősünk mögé kerül, majd egyre több jelenik meg a piros ruhás nőből. A város és a cipőlépések halk zaja egészíti ki a jeleneteket. Rendkívül meghajol a művészet előtt, és kitárulkozik a már félrészeg, de a múlton precízen gondolkozó fiú lelke. Mindenre tökéletesen emlékszik. Akár a kagylóban hagyott hajszálra, vagy épp a dezodorra, mely filmünk esetében a levegőt frissíti.
(Fotó: Proton Cinema, forrás: Protoncinema.hu – Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan)
Áron bugyutasága, gyerekessége taszítja, de Reisz világa ülve tartja a nézőt. Az ember nem fogja kikapcsolni a televíziót, nem fog felállni a moziból, miközben ezt a filmet nézi, mert valami mindig visszatartja, valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból szeretni kezdi.