Van egy mondása az angoloknak: csak egy zseni ismeri fel a zsenialitást. Egy feketeöves sznob és egy valóban művelt és kifinomult úriember között a laikus számára nincs különbség. Mindketten olyan szavakat használnak, amiket mások nem; kissé különcök; és büszkék valamire, amit igazából nem is ért az egyszerű ember (az a fajta, aki ha szembe találkozna Jézussal, fel sem ismerné).
A film végsősoron egy gunyoros látlelet a New York-i értelmiségről, annak felszínességéről, zsurnaliszta műveltségéről és buzgómócsing akadémizmusáról. Komikus hatását épp az adja, hogy mindezt egy valóban művelt és kifinomult értelmiségi állítja pellengérre: maga Woody Allen (filmbeli álnevén Alvy Singer), a valódi műveltség és árnyalt látásmód nevében.
A történet maga nagyon prózai: egy ártatlan, verskedvelő, de laikus, az értelmiségi céhen kívüli lány beleszeret a művelt és árnyalt látásmódú entellektüelbe, akiben a szellemi felsőbbrendűséget látja; ő pedig, hogy a lány hízelgését meghálálja, elkezdi kiművelni: így egy nagyon sajátos mester-tanítvány viszony alakul ki köztük, aminek a végén a mester, kifogyva saját tudásából, kénytelen szélnek ereszteni a kismadarat és hagyni, hogy a maga útját járja, mert ő már nem tud újat mutatni neki. Ebbe a történetbe szőtte bele Woody Allen a Monty Python-os, sketchszerű kibeszélünk-a-kamerába jeleneteket, amikben frontálisan megmondja, hogy mennyire nevetséges és felszínes az a világ, amiben él.
Mindez illik a narrációba: Alvy Singer mesél. Ahogy néha mi is elkalandozunk és csapongunk, átgondoljuk és újraértelmezzük a dolgokat, miközben kimondjuk őket, Alvy Singer úgy meséli el kapcsolatát Annie Hall-lal, amitől az egész nagyon emberi és közvetlen lesz. Nem túlzás feltételezni, hogy a történet önéletrajzi ihletésű. Woody Allen minden gúny és irónia ellenére túlságosan pontosan és világosan beszél a témáról. Csak az élet hagy ilyen jellemző és mégis egyedi nyomot az emberben; tudjuk, hogy mással is megtörtént, de nem pont úgy, ahogy mással. Ez a nagyon finom egyéniség megvan az Annie Hallban és ez bizonyosan közrejátszott abban, hogy klasszikus lett.
Egy másik fontos komponens, amiről beszélni kell: New York. Woody Allen kezei között New York életre kel és szereplő lesz. Manapság Wall Street-i brókerek, a Times Square vakító glamourja, vele kontrasztban Bronx, bürokraták és világpolgárok apartmanjai jutnak eszünkbe, ha New York szóba kerül. De a hetvenes évek New Yorkja még nem egy ilyen elpuhult és túlcivilizált fellegvár volt, hanem pezsgő kulturális és klubéletet élő, undergrounddal és Broadway által átfogott metropolisz, az amerikai ideál megvalósulása, a haladás zászlóvivője.
Aminek következtében sok kontár is elárasztotta a művészvilágot. De a nagy számok törvénye alapján sok jó is kisült ebből a termékenységből. Woody Allen kérlelhetetlenül űz gúnyt ebből a buzgómócsing értelmiségből és teszi mindezt egy szerelem történetén keresztül, New York lágy ölén. Az egész filmet átlengi valami mélabú, valami lappangó szomorúság, amit a humor csak elfed. Alvy Singer egy szerencsétlen. Mégis, ettől függetlenül valóban művelt és értelmes, nem haszontalan tagja a társadalomnak. Csak épp esetlen és szórakozott. “Művészlélek”. Bár nem szeretem ezt a szót, Alvy Singerre illik. Egyszerűen nem tudunk rá haragudni, bár magánéletében hibát hibára halmoz.
New York love. New York life. Ez belengi Woody Allen életművének a nagy részét: ő lett a szimbóluma a New York-i értelmiséginek. De ebben a filmben jelenik meg először hangsúlyosan és markánsan. A film egésze pedig egy tökéletesen elmés pofon a sznobizmus bamba orcáján, pont olyan művészi, amilyen a sznob csak álmában lehet.
Képek forrása:
https://putthison.com/wp-content/uploads/2015/10/tumblr_nsiv3vZgt81qa2j8co3_1280.jpg
