Magány
Téli este van. Tíz éves vagyok.
Egyedül ülök a nappaliban.
Fény csak itt ég:
a folyosó, a konyha, a szoba,
a vécé fekete.
Régi, lengyel filmet nézek
Dantonról, de közben
két lidérc mászik mellkasomon,
körmeiket bőrömbe vájják,
a fürgébb fülemig felszökik,
súgja: távollévő szeretteim halottak,
immár egyedül vagyok,
senki nem viseli gondomat.
Elszomorodok.
Gyorsan telefonért kapok,
megcsörgetem őket,
haláluk esélye
minden csipogással nő.
Valaki felveszi,
megkönnyebbülök,
aztán ismét sápadt leszek,
mert rájövök,
hogy a másik lidérc
nem rajtam csimpaszkodott,
hisz csupasz, nyálkás,
fakó végtagjait maga után húzva
iszapos szemével bámul rám
a szomszéd szoba sötétjéből.
Nevetések
„Nagyon is soká egy általános egyetértés hitében éltem, szórakozottan és mosolyogva, holott pedig ugyanakkor mindenfelől ítéletek, nyilak és gúnykacajok záporoztak rám. […] Akkor már az egész világ versenyt nevetett körülöttem.”[1]
Camus
Minden nevetés rólam szól.
A villamoson, a folyosón,
az osztálytermekben,
a pultnál, a kávézóban,
a sétálón, a buszon is
és a messzi erkélyeken.
Kinevetik hiúságom,
öltözékem, különcségem,
zavartságom, létezésem;
hallom a hörgést,
látom a nyitódó ajkakat,
a visszatartott öklelést,
a jókedvű, lángoló arcokat.
Minden nevetés rólam szól,
még az is – főleg -, ami nem,
mert enyém lesz a hang,
ha tulajdonosa nem is ismer.
Igaz, hogy mindig
magamra gondolok,
de gyakran gyűlölettel.
L’homme revolté margójára
Decemberi levelek szédülnek ölembe, ropogóssá dermedt, zúzmarás kamikázék ezrével repkednek; gyűlik a fergeteg, lecsapok egyre, megőrzöm. Könnyben szentelt szemfehérek, szélkapart pupillák bámulnak. Zsúfolt a tér, zsúfolt a lelkem, túlcsordul a fájdalom bennem, bénít a szolgaság, láncra ver a többi ember, én taposom magam, az ég csalódottan tenyerébe temeti kezét, a pokol kárörvend, a halál meg – annak nincsen véleménye – jön, ha éltem, ha nem. Elporladok, akár e falevél, valami erő engem is összemorzsol egyszer, és én majd szétfoszlok alatta ropogva.
Ne bárányáldozat, de levadászott farkas legyél, mert bár százszor is szenvedsz, mennyei érzés szálegyenes gerinccel a kínnál hosszabban állni.
[1] Camus, Albert: A bukás. Fordította: Szávai Nándor. In: Albert Camus regényei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970. 407. o.
A borítókép Ábrahám Anna alkotása.