A kritikusok által középszerűnek titulált Garden State volt rám a legnagyobb hatással az elmúlt években. A mondanivaló, a téma, illetve a főszereplők dialógusai annyira megfogtak, hogy szerettem volna az érzéseimet, szemléleteimet és magát a filmet is bemutatni a Szinoptika olvasóinak.
Hosszú-hosszú mondataimat magával a rendezővel, Zach Braff-fel szeretném nyitni, hiszen Zach karaktere annyira sokszínű, hogy már csupán a megemlítése is több sort igényel, mint az egész bevezető. Igényes és egyedi filmeket a Garden State-en kívül nem igazán sikerült felmutatnia – akármennyire is próbálkozott. Hiába rendezte 2014-ben a „Bárcsak itt lennék” c. filmet, vagy a „Vén rókák” nevezetű, feledésre méltó mozit 2017-ben, egyáltalán nem sikerült magasabbra ugrania. Illetve eddigi utolsó filmje, a „A Good Person„ ígéretesnek tűnt, de nem lépte túl az átlagfilmek kapuját, sőt, még az átlagfilmek kapuját is csak nagy nehezen érte el, kizárólag a szereplőgárdának köszönhetően. A sokszínűsége a színészi játékban rejlik, hiszen abban több az értelem, mint a filmjeiben. Ezt a képességét remekül használja fel, főleg itt (Garden State), illetve a kultikus Scrubs [Dokik] c. sorozatban.
Mielőtt továbbmennék, megemlíteném, hogy szerepelt egy jelentős filmben még, a “The Last Kiss” c. drámában. Visszatérve a Dokikra, a sorozat remekmű, a Dokik túlélte a sorozatok átkát, a Dokik újra megmutatta az emberi, de halálosan vicces arcát is a tévés szériáknak, és véleményem szerint Zach Braff még mind a mai napig a Dokik népszerűségéből él, sajnos. Hiába rendez filmeket, tevékenykedik producerként, nem üti meg a bombasikert, de lehet, hogy pont ez a célja az életben. Akármennyire szeretem, szerettem a Dokikat, úgy vélem, hogy Zach nem tudott ezen továbblépni, nem tudott egy szintet feljebb lépni, pedig meglett volna rá a lehetősége, hiszen a potenciál mindenkiben ott van, benne is ott volt. A Régi környék hála az égnek megszületett, és bár tartalmazza Zach bugyutaságát, gyerekességét, rengeteg kliséjét, de mindezek ellenére szerethető lett, olyannyira, hogy a kedvenc filmjeim panteonjába emelkedett.
A film ebben az évben lett 20 éves, és még mindig a rendező legnagyobb filmje, sikerében és szerethetőségében is. Egy teljesen egyszerű, de annál kaotikusabb kalandban lesz részünk a film nézése közben. Amint elkezdődik a kultikus nyitójelenet, egy repülőgépen találjuk a főszereplőt, Andrew-t (Zach Braff).
(Kép: Garden State – 2004, forrás: The Avocado)
Pánik közben Andrew teljesen nyugodt maradt – felkészült a halálra. Sztoicizmusában az üzenetrögzítő zavarja meg, édesapja hívta, Gideon (Ian Holm), hogy anyja belefulladt a fürdőkádba. Abszurd egy ilyen elemmel nyitni a filmet, sőt: teljes hangulat-inverziót von maga után az opening, de gyorsan visszazuhanunk az eredeti állapotba, és mintha mi sem történt volna, a Coldplay zenekar slágerje csendül fel, és Andrew elkezdi a napját. Ha jobban megnézzük a képsorokat, szemünknek feltűnhet pár dolog. Andrew teljesen fehér ágyneműben, pizsamában látható, illetve az a helyiség is, amelyben tartózkodik teljesen mészfehér. A szobája üres, és csak az az egyetlen üzenetrögzítő dísziti. Ezek a jelenetek az egyedüllétet szimbolizálják. Feltűnhet az is, hogy felkelése után, egyből a kis gyógyszeres szekrénykébe nyúl és a tablettákat habzsolja. Ez nyilván kialakult addikció, amiben nyilván Andrew gyerekkora, illetve színészi karrierje is közrejátszott. Dolgos emberről beszélünk, hiszen felszolgáló egy vietnámi étteremben; miután a tipikus amerikai fiatal felnőttek rendelését nagy nehezen leadja, elutazik az anyja temetésére. A múltban történt dolgok miatt rossz szájízzel repül haza, ugyanis a sztori előrehaladtával megtudhatjuk azt is, hogy már lassan 9 éve nem volt otthon. Nyilván egy felkavaró érzés lehet, főleg, ha az életviteled miatt is magad alatt vagy. Ettől eltekintve kiemelném a humort a filmben.
Akármennyire hangzik Andrew pesszimistának, vagy az élete lehengerlőnek, a humort megtartották a rendezők, és ez teszi kellemesé, különlegessé a filmet. A Dokik abszurd humora kevésbé, de itt is szerepet játszik. Tökéletes példa erre a nyitójelenetben szereplő benzinszivattyús csapos jelenet, hiszen a csap benne maradt a tartályban, és így jött el a benzinkútról. Viccesnek lehetne mondani, de valahogy mégse. Hisz elhozta a csapot, de nem véletlenül. Figyelmetlen, zűrzavaros lelkiállapota közrejátszott.
Visszakanyarodva édesanyja halálához, a temetés napján Andrew jelen van, és természetesen kiöltözve jelenik meg a szertartáson. Találkozik régi gimis haverjaival, akik nem lettek többek, mint voltak, erre tökéletes példa Mark (Peter Sarsgaard) hiszen álmai voltak (ingatlanügynök akart lenni), de csak egy egyszerű sírásó lett belőle, aki pont a régi cimbijének az anyját temeti.
(Kép: mubi.com, forrás: MUBI – Garden State)
Abszurd? Igen. De inkább elszomorító, hogy hosszú-hosszú évek után semmit sem változott a régi környék. Ha már a képtelen dolgokról van szó, mondok egy másik jelenetet. Közvetlen a nagy beszélgetés után, még a temetés helyszínén meghívják főszereplőnket egy házibuliba. Azért ez sem egy mindennapi elem, de Andrew rezzenéstelen arccal fogadja el a meghívást. A buliban teljesen kizónázva létezik és a drogot sem utasítja vissza, de mintha mi sem történt volna, teljesen hatástalan – a látottak alapján. Ha ezen dolgok szerint kellene a film műfaját megtippelni, kicsit nehéz dolga lenne az embernek, hiszen keverednek a dolgok. Előfordul itt a dráma, a vígjáték és a romantika sok műfaji sajátossága is.
Ha már romantika: Andrew gyógyszerfüggő, mivel édesapja (aki pszichiáter) kiskorában tablettákkal tömte, és ez felnőtt korára is megmaradt. Apró hiba esett a gépezetbe, hiszen a régi környékre nem hozta magával a dolgait, így kénytelen a függősége nélkül létezni. Sikerül, némi hátránnyal, mivel szörnyű fejfájás gyötri, ezért orvoshoz fordul. Itt jön el a film egyik kulcsjelenete, hisz Andrew megismerkedik Sammel (Natalie Portman), az aranyos, cuki lánnyal, akinek több háziállata van, mint bárki másnak a világon. Kicsit elkanyarodva a történettől, a mozi történelme során rengeteg olyan jelenet van, ahol a romantikához hűen a két fél közösen zenét hallgat, valamilyen formában. (500 Days of Summer, Begin Again etc.) És rettentően örülök, hogy ez itt is megtörtént. Sam a dallamokat élvezi, mikor úgy dönt, hogy Andrew mellé ül, és az egyszerű, gyerekes felnőttek újra emberek lesznek, hisz akármennyire is bugyuta jelenet, de zenét hallgatnak.
(Kép: Garden State – 2004, forrás: The Avocado)
És a zene mindenkit feltölt, a zene mindenkit emberré tesz, a zene megtölti az üres, tengő lelkünket még akkor is, ha csak pár másodpercre, percre hallgatjuk. (Tökéletesebbnél is tökéletesebb példa a “Remény rabjai” című klasszikus egyik jelenete.) Lehetséges, hogy itt is ez történt, de ha mégsem, akkor a nézőt biztosan megfogja mosolyogtatni a “The Shins” bandától szóló “New Slang” című sláger. Érdemes egyébként a teljes soundtracket kiemelni, az indie zenét kedvelők biztos járatni fogják két lábukat örömükben, mert találnak majd érdekes finomságokat. Colin Hay egyik melankolikusabb, a veszteségtől bűzlő szerzeményét is sikerült belerakniuk. Érdekesség, hogy maga Colin Hay szerepelt már a Dokik című sorozatban, így a választása nem teljesen meglepő. De ha már veszteség. A rendezők sem rúgtak csukott szemmel kapura, hisz az előbb említett számot a veszteség pillanatában indították el. Sam egyik háziállata elhunyt és a friss barátjával, Andrew Largemannel temették el. És itt ismételten érdemes megállni. A film egyik legszebb jelenete zajlott le előttünk, és ezért is gondolom, hogy Zach remek rendező, képes megszólítani a lelkünket, még akkor is, ha a saját szellemünk nem tud beszélni. Beszélnek helyette a képsorok.
Sam és Andrew karaktere tökéletes antonímiák. Előbbi személyünk aranyos, tipikus érzékeny lány, akinek, ha nem is tökéletes családja van, de majdnem tökéletes. Míg utóbbi karakterünk, Andrew, kicsit más, mint a többi. Csendes fiú, akinek bár nincs rongyija, de jóval magasabb vagyoni értékkel rendelkező dolgai vannak. Mégsem boldog, hiszen szülei nincsenek, így valahogy ő maga mégsem tudott teljesen férfivé avanzsálódni. Talán a gyerekkori traumák, talán az apa-fia kapcsolat, talán a sikertelenség az oka ennek. Rengeteg a kérdés, viszont a tűzhelyes jelenetnél sokra ezek közül választ kapunk. Megtudhatjuk például, hogy Andrew édesanyja azért került tolószékbe, mert a kisfiú meglökte és beverte a nyakát. Ezután kezdték gyógyszerekkel tömni, majd az idő elteltével intézetbe került. Talán ezek a dolgok is segítették Andrew mentális leépülését, és ez a képsorokon jól látszik. Megtört emberről beszélünk, aki teljesen idegen a már számunkra posztmodern világban.
(Fotó: Variety, forrás: variety.com – Garden State)
De a drámából ennyi elég, a film jóra fordul és a végére a tipikus happy ending következik. Előtte viszont egy kisebb kaland veszi kezdetét, ahol a triumvirátus tagjai, Sam, Mark, illetve a jóképű Andrew elindulnak egy nyakláncért, ami a főszereplőnk édesanyjáé volt. Ezt megszerezve búcsút intenek egymásnak és a már említett happy ending megtörténik. Andrew mégsem utazik vissza, a reptéren meggondolja magát és inkább a nehezebb utat választja, marad minden nélkül, pirulák helyett a szerelem nevű drogot fogja használni.
Igen, ez volt a Garden State. Lehet valaki bugyuta romcomként titulálja a filmet, de ez annál több. Kicsit jellemfejlődés is, hiszen Andrew megbocsát magának, illetve édesapjának is. Megtanul élni, megtanul szeretni, megtanul létezni, és már nem az, aki volt. Talán érdemes lesz egyszer mindenkinek visszatérni-e oda, amit manapság csak régi környéknek nevez.