Mindig kapcsolódni fogok ehhez a filmhez, mindig késztetést fogok érezni, hogy beszéljek róla.
A Lost in Translation a 2003-as év egyik legnagyobb megjelenése volt, beindítva a csodálatos, gyönyörű, de álomvilágban élő Sofia Coppola karrierjét. – Bár azért az Öngyilkos szüzekről (1997) sem szabad megfeledkezni, ami tulajdonképpen megalapozta a rendező világát; és ha jobban megfigyeljük a két mozgóképet, akkor érződik is a kölcsönhatás. – Örülünk neki, mert nélküle szürkébb lenne az a bizonyos paletta. A főszerepeket két nagyon erős színésznek osztották, a szintén gyönyörű és fiatal Scarlett Johanssonnak, illetve a sohasem öregedő, örökké fiatalos Bill Murray-nek.
Az alapkoncepció a következő. Bob (Bill Murray), egy kiöregedőben lévő aktor a Japán fővárosba, Tokióba utazik, hogy egy whiskey-t forgalmazó céget reklámozzon. Egy szállodában száll meg, ahol megismerkedik Charlotte-tal (Scarlett Johansson). Kettejük között kialakul egy „furcsa” barátság. Azért nevezem furcsának, mert az ember elsőre azt hinné, hogy valamiféle románc fog kifejlődni a történet előrehaladtával, de a forgatókönyv teljesen mást tartogat a néző számára. Nem szerelmi viszony az övék, csak egy erős, ábrándokkal és elveszettséggel teli egymásra-találás, tele keserédes érzelmekkel és egy átívelő jellemfejlődéssel: az ifjú és csábító Charlotte rájön az élete értelmére – vagy mégsem. Vajon mit csinál még mindig a férje mellett, aki az állandó fotózásaival kiírja magát a házasságukból és magányosságra ítéli? Charlotte huszonéves és céltalan, és kezd erre rájönni. Az utóbbi kijelenthető Bobról is, hiszen annak ellenére, hogy középkorú és némileg többet tud az életről, mint a barátja, mégis bolyongó, kiégett, üres személyiség. A magányt, az egyedüllét szomorúságát minden képkockán érezni lehet. Talán pont ez a film mondanivalója: mindannyian elveszettek vagyunk, a melankólia és az üresség a 21. századi ember védjegye. A felnőttkor nem hoz megváltást, hanem rosszabbít a helyzetünkön, hiszen sosem fogjuk igazán megtalálni önmagunkat, sosem fogjuk megérezni, hogy kik is akarunk lenni az életben.
(Fotó: CineCiutat – Lost in Translation)
A sejtelmes 2000-es évek Tokiójának vonzó világán végigvonul a kedvetlenség motívuma. Az improvizált diskurzusok révén könnyű azonosulni bárkivel a filmben. Magával a rendezővel is, hiszen személyes tapasztalataiból merített ihletet: ekkortájt szakított a házastársával, Spike Jones-szal, aki szintén direktor. Akárcsak Charlotte, Coppola saját bevallása szerint mindvégig elveszettnek érezte magát a párja mellett, talán ezért is ért véget a házasságuk. Érdekesség, hogy erre a darabra egy évtizeddel később a volt rendezőpáros másik fele is válaszolt a Her című alkotásával, ami hasonló kaliberű, szintén a posztmodern élet társtalanságáról és a kallódásról szól.
Érdemes kiemelni a kitűnő hangulatidézést. A titokzatossággal teli, ködös „shoegaze” zenék, amelyek által kapcsolatot lehet teremteni a más kultúrákban élő emberekkel (gondoljunk csak a karaoke-jelenetre), illetve a káprázatos, remegő felvételek (a hídról, vagy éppen a játékteremről) teljesen máshová kalauzolják az embert. Előcsalogatnak az évezredünk legelejére vágyakozó, nosztalgikus érzéseket; vágyódást azon kor iránt, amelyben még a modern elektronikai eszközök gyerekcipőben jártak, és az emberek csak csodálkoztak azon, hogy a felhőkarcolók fényei az egekbe szöknek. Pontosan, ahogyan Bob teszi a nyitójelenetben, aminél fenomenálisabb entrée-t, úgy vélem, sohasem láttam és sohasem fogok látni. A kis kuckóm atmoszférája minden egyes alkalommal megváltozik, amikor levetítem magamnak. A szőr a kezemen felszalad, és a jelenkori világ sajátos elhagyatottsága klisés fogalomból az életem szerves részévé válik. Ha már magamtól nem jöttem rá önnön reménytelenségemre, akkor a vásznon az előttem zajló események tökéletesen rávilágítanak. Talán ezért is csodálatos Sofia Coppola: annak ellenére, hogy álomvilágot sugall, a műveiben mindig ott lappang a valóság, készen arra, hogy arcon csapja a nézőt.
(Fotó: Lost in Translation (2003))
Mit lehet a filmből tanulni?
Alapvetően könnyen emészthető munka, első ránézésre is van mondanivalója, de az is igaz, hogy minden korosztálynak teljesen mást fog jelenteni, akár a karaoke-jelenet, akár a deep talk az ágyon, akár a záróképsorok. Az általam feltett kérdésre válaszolva: igen, lehet tanulni. Figyelni kell a szereplők gondolataira és igyekezni kell őket a saját életünkre alkalmazni, hogy gördülékenyebb sorsunk legyen. Ugyanakkor gördülékenyebb sors ide vagy oda, a végső lecke mégis az, hogy elveszettek és magányosak vagyunk, és teljes mértékben lényegtelen, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.